Arra gondoltam, hogy valamilyen formában tovább segíthetem az önkormányzat munkáját, de ilyen nagy megtiszteltetésre nem számítottam. Néhány hete jött a felkérés, amikor Róth Péter alpolgármesterrel, aki utódom lett a választókörzetben és polgármester úrral közösen vettünk részt egy találkozón Kisfaludon. Akkor mondta polgármester úr, hogy szeretne velem beszélni. Ekkor kért fel, hogy legyek társadalmi megbízatású alpolgármester. Óriási megtiszteltetés volt, ilyen pillanat nem sokszor jön el az ember életében. Az elmúlt harminc évben végzett önkormányzati munkám megkoronázásának tartom ezt a felkérést.

 

 

 

A feladatom az lesz, hogy civil szervezetekkel, nyugdíjas közösségekkel, meghatározott sporthoz és jóléthez tartozó területekkel foglalkozzam, tartsam velük a kapcsolatot és képviseljem szempontjaikat a döntéshozatal során. Testhezálló feladatnak tartom ezt, hiszen harminc év önkormányzati munka után rengeteg civil és nyugdíjas közösséget, sportklubot ismertem meg és alakítottam ki velük jó viszonyt. Nagyon meghatódtam a felkéréstől, a megtiszteltetéstől, hogy az ország történelmi fővárosának alpolgármestere lehetek. Ilyenkor belegondolok abba is, hogy én "vasiként", Szombathelyről jutottam el ide. Igaz, hogy több mint 50 éve élek Székesfehérváron, de az ember azért a gyökereit nem tudja és nem is akarja elfelejteni. De azért Székesfehérvár már akkor is a szívem csücske volt a történelmi múltja miatt, amikor még szombathelyiként nagyon sokat voltam itt kosárlabdázni.

 

 

 

Zsuzsival, a nejemmel költöztem Székesfehérvárra 1973-ban, ő akkor végzett az egyetemen és nem akart hazajönni Szombathelyre. Az édesapja egy gimnázium igazgatója volt Szombathelyen, és büszke fiatalként önálló szeretett volna lenni, nem akart az ő árnyékában lenni. Először a feleségem Budapesten szeretett volna élni, de én – finoman fogalmazva – nem nagyon szerettem Pestet, így aztán kompromisszumot hoztunk, és a térképről kinéztük a Székesfehérvárt. A feleségem talált először munkahelyet a városban, a Hűtőház laborjában kezdett dolgozni, én pedig mérnökként kerestem állást. Senkit sem ismertünk akkor Székesfehérváron. Zsuzsi már augusztusban itt kezdett, én novemberben jöttem el Szombathelyről. A feleségem munkahelyén is tudták, hogy állást keresek és Büki István hívta fel a figyelmemet, hogy a Vízügynél keresnek egy fiatal gépészmérnököt. A Velencei-tavi műszaki fejlesztés akkor indult be, és a műszaki fejlesztési osztályra kerestek valakit, aki vinné ezt az akkor kezdődő projektet. Azt mondta nekem: menj el, mit veszíthetsz? Szabó Szabolcshoz mentem interjúra, és éppen beszélgettünk Szabolccsal, amikor egyszer csak nyílik az ajtó és megjelenik Szabó Matyi, Szabolcs öccse, aki kosárlabdázó volt és szakaszmérnökként dolgozott ott. Én is kosárlabdázó voltam, jól ismertük egymást, és csak annyit kérdezett, hogy Csonti, te mit keresel itt? Mintegy 15 évig dolgoztam a Vízügynél, kezdetben egy albérletet, egy szobát tudtak ajánlani, de tetszett a feladat, amire felkértek.

 

 

 

A Vízügy után a kertészeti szakcsoporthoz kerültem, az Iszkai és Kőrösi úti hobbikertesek közösségének lettem az elnöke. Közel 1500 hobbikert tartozott hozzánk, egy nagyon jól működő közösség volt. A telkek nem voltak lekerítve, egy hatalmas, összefüggő területen termesztettünk meggyet, ribizlit és különböző gyümölcsöket. Közös földhasználat volt, aminek a lényege az, hogy a termés 10 százalékát el lehetett vinni, a többit le kellett adni, és ami pénzt kaptunk, abból még olyan 40 vagy 50 százalék ki lett fizetve a tagoknak. És közben fölépítettük a Kertész Csárdát és a Faház borozót is, amiből szintén jó jövedelme volt a szakcsoportnak. De jött a rendszerváltás és 1991-92 környékén elindult a privatizációs hullám. 1992 környékén sok mindent privatizáltak, az állami gazdaságok és a téeszek is bomladoztak, így akkor fölvetődött, hogy meg lehetne-e venni ezeket a területeket? Közgyűlést hívtam össze, és akkor a többség szerette volna megvásárolni a hobbikertjét. Tudtam, hogy abban a pillanatban vége a közös termelésnek, mert ha magántulajdonba kerülnek ezek a kertek, akkor le fogják ezeket keríteni, pedig addig végig lehetett menni traktorral a fák között, ami sokkal hatékonyabb volt. Ennek ellenére azt mondtam, hogy legyen és levezényeltem a folyamatot. Az akkori polgármesterrel, Balsay Istvánnal kellett tárgyalni, természetesen ő a város érdekét nézte, én meg a tagságunk érdekét, így árvitáink voltak, de végül a tagság, a hobbikertesek is elégedettek lehettek. A megegyezésben segített nekünk a fiatal Orbán Viktor is. Több mint egy évig tartott ez a folyamat, pozitív visszhangja volt, közel ötezer embert érintett, így sokan megismerték a nevemet.

 

 

 

A Kőrösi és Iszkai úti hobbikertek ügye után kaptam megkeresést Nagy Istvántól, aki akkor a Fidesz frakcióvezetője volt. Balsay István 1994-ben már nem indult újra, Nagy István lett a polgármesterjelölt. Őt támogatva négy párt – a Fidesz, a Kisgazdapárt, az MDF és a KDNP – közösen indult koalícióban. Elfogadtam a felkérésüket a képviselőjelöltségre, és sikerült is megnyernem a körzetemet. 1994-ben nagy többséggel nyertünk, amikor megalakult a közgyűlés, a győztes választási szövetségből 4 frakció alakult a négy párt képviseletében. Akkor még egyik pártnak sem voltam tagja, végül azt javasolták, hogy a Kisgazda frakcióhoz csatlakozzak. Nem volt kifogásom ellene, mindkét nagyapám kisgazda volt, szimpatizáltam velük. 1995 végén léptem be a Kisgazdapártba. Ez úgy történt, hogy Kovács Ignác, az FKGP frakcióvezetője beteg lett és a halálos ágyán megígértette velem, hogy belépek a Kisgazdapártba, segítem a munkájukat. Azóta is megmaradt a kisgazda kötődés, a Kisgazda Polgári Egyesület Fejér megyei vezetője vagyok és 2002-től, amióta az egyesület a Fidesz szövetségese lett, tagja vagyok a Fidesznek is.

 

 

 

Visszatekintve azt mondhatom erről az időszakról, hogy egy városrész képviselete mindig teljes embert kíván. Napi rendszerességgel vannak feladatok, azért oda kell figyelni, hogyha komolyan akarja csinálni az ember. Persze vannak rutinfeladatok is, ez természetes, de csak rutinból nem lehet megélni, bármilyen régóta is képviseli az ember a körzetét. Mindig új kihívások adódnak, amiket meg kell oldani. Például az utakkal kapcsolatos problémák nem egyik napról a másikra jönnek elő, ez tervezhető, de amikor extrém csapadékos időjárás jön, akkor a csapadékvíz-elvezetés hiányosságai megjelennek és az nagyon nehéz helyzetet tud teremteni. Ahogy visszaemlékszem, az egyik legnagyobb gondot az 1997-98-as, esős időszak jelentette, állandóan probléma volt, úsztak a pincék a vízben. Ez volt az elmúlt 30 év egyik legnagyobb kihívása képviselőként. De a lakók meggyőzése is nagy kihívás volt... Mindenki tudja, főleg az öreghegyiek, hogy az az útszerkezet, ami ma van, az még a szőlőhegyi múlt dűlőútjaira épült. A dűlőutak négy méternél nem voltak szélesebbek, mert az akkori szőlősgazdák is törekedtek arra, hogy minél keskenyebb legyen az út és minél nagyobb területe legyen a szőlőnek. Fejleszteni akartunk, megvoltak az elképzelések, és a szabályozási terveket úgy készítették el, hogy normál szélességű utak legyenek. A terveken 9-12 méteres szélességű utak szerepeltek – attól függően, hogy gyűjtőútról van-e szó vagy nem –, de óriási ellenállás volt azzal szemben, hogy széles utak legyenek. Rengeteg utcagyűlést kellett tartani, győzködni az embereket, hogy ha a kilenc méterbe nem is mennek bele, akkor legalább hétméter széles utak legyenek egyoldalas járdával. Kompromisszumként ez valósult meg több helyen, de van, ahol ebbe sem mentek bele a lakók. A buszközlekedés emiatt is nehéz Öreghegyen, a szűk utcák hátráltatják a hálózat bővítését.

 

A másik, hogy kezdetben nem volt szennyvízcsatorna rendszer Öreghegyen. A Fiskális úton igen, de a többi részen akkor kezdték kiépíteni. A csapadékvíz-elvezetésnél is rengeteg teendő volt, még mindig vannak olyan utcák, amelyiknél rendezésre vár. Először a főgyűjtőket kellett megépíteni. Az Aszalvölgyi árok a vízgyűjtő területe nagyobbrészt Öreghegy déli részének, de ott is először a Fiskális utat kellett úgy kialakítani, hogy a becsatlakozó mellékutcákból jövő vizeket be tudja fogadni, és onnan el lehetett vezetni az Aszalvölgyi árokba vagy tovább. Ugyanaz a szennyvízzel is a helyzet: mindenhol a befogadók felől kellett visszafele menni. A szennyvízhálózat ma már rendben van, a városrész összközműves, de a csapadékvíz-elvezetés terén vannak még hiányosságok. Maradt még bőven feladat és kihívás utódomnak, Róth Péter alpolgármester úrnak is, aki – úgy érzem – méltóképpen és hatékonyan tudja majd képviselni az öreghegyiek és a kisfaludiak érdekeit.

 

 

 

Fiatalon aktívan sportoltam, 1960-ban Szombathelyen kezdtem sportiskolában a Haladásnál, majd Körmenden jártam a Keszthelyi Egyetem kihelyezett karára, ahol évfolyamtársaimmal megkezdtük a kosárlabdacsapat kialakítását Kristóf László testnevelő tanár vezetésével, aki később a körmendi bajnokcsapat edzője lett. Játszottam a kőszegi Fáklyában, később a szombathelyi Savariaban is, majd 1973-ban – miután Fehérvárra költöztünk – az Építőkbe jártam le. Később már nem tudtam minden nap edzeni, de utána is játszottam még a GEO-ban, egészen 1995-ig. A kosárlabdán kívül korábban a Haladásban fociztam a serdülőben, majd kézilabdáztam is. Később önkormányzati képviselőként is foglalkoztam a sporttal. A 90-es években a sporttámogatás nagyon nehéz helyzetbe került, a hagyományos szocialista nagyvállalatok megszűntek, átalakultak. Valamit ki kellett találni, közösen kidolgoztunk egy sportkoncepciót, támogatási rendszert. Elmentem Győrbe és Szombathelyre is megnézni, hogyan csinálják más városokban. Örülök, hogy végül Székesfehérvár Önkormányzata sokat tudott segíteni abban, hogy a nagyobb egyesületek túléljék ezt a válságos időszakot, ma pedig már eljutottunk addig, hogy sportváros vagyunk. Szerencsére alpolgármesterként sem szakadok majd el teljesen a sport területétől, a kisebb egyesületekkel tartom majd a kapcsolatot. A közvetlen emberi kapcsolatokban hiszek, egy-egy jó szó, gesztus, biztatás nagyon fontos, legyen szó civil szervezetekről, sportegyesületekről vagy nyugdíjas közösségekről.

 

 

 

 

 

  

Szöveg: Gáspár Péter

Fotó: ÖKK